2014. január 3., péntek

augusztus 31. folytatás

 - Ádám! Azt elfelejteted mondani hová is megyünk - fordult oldalra az ülésen Vani.
 - Egy focimeccsre! - jelentette be boldogan.
 - Neee!! - nyafogtam. Vani csak egy grimaszt vágott, hisz most be akar vágódni a bátyánál.
 - Deee!! - utánozta a hangom (kissé gúnyosan) a bátyám.
 - Na és mi lenne ha kitennél minket a plázánál? Az mindenkinek jó, na jó talán neked nem, mert megfosztalak csodás társaságomtól.
 - Arra már nincs idő - mondta, miközben előkereste a telefonját, hogy megnézze az időt, de közben az elkezdett csörögni. Gyorsan felvette a telefont.
 - Szia... aham,... Akkor most tudtok jönni?... Zsír! Ott találkozunk. Jönnek a húgomék is. Na csá! - és letette a telefont.
 - Ki volt az? - dugtam előre a fejem a két ülés közt.
 - Meglepi! - mosolyodott el.
 - Ne már! Követelem, hogy áruld el! - vettem "fenyegetőre" a hangsúlyt.
 - A-Am - rázta meg a fejét Ádám.
 - Légyszi!
 - Nem!
 - Légyszi!
 - Nem!
 - Vani! Segíts már! - fordultam barátnőm felé.
 - Minek? - vonta meg a vállát. - Úgy is itt vagyunk.
 - Biztos fiú - dünnyögtem. Ádám elővette a telefonját, és tárcsázott. Nemsokára megjelent a nagy tömegben egy telefont feltartó vadul integető kéz. Ádám is felemelte a karját, és elkezdett a "kéznek" integetni. Eltelt egy kis időbe mire a kéz gazdáját is megláthattuk, de azt a pillanatot sosem felejtem el. A srác éppen egy nála majdnem fél fejjel magasabb, amolyan két szekrény széles pasin próbált átjutni. Az arcát még nem láttam. Mikor végre kiért kicsit megbotlott, de végül egyensúlyban maradt, és felnézett. Na, velem ott állt meg a világ. Egy rövid vörös hajú, csoki barna szemű  srác állt előttem, de ehhez olyan gyönyörű (ha szabad ilyet fiúra mondani) arc járult, hogy majdnem összeestem. Amikor észrevettem, hogy az, az átható barna tekintet pont engem néz, majdnem elájultam.
 - Bence! Hogy mertél otthagyni! - hangzott fel hirtelen egy hangos kiáltás, és előlépett egy gyönyörű vörös hajú, barna szemű lány. Ő neki nem sikerült meg tartani az egyensúlyát, így orra esett... volna, ha (ezek szerint) Bence el nem kapja. Mint egy nyálas filmben, a lány a fiú karjaiba "ájult". Bence épp a derekát kapta el, a lány pedig átkulcsolta a nyakát. Bence kicsit aggódva nézett le rá.
 - Jól vagy? - kérdezte, miközben a lányt mustrálta, mintha azt keresné melyik hajszála görbült meg. Tuti egy pár, ez gáz. Pedig, ha a fiúra nézek olyan fura érzés fog el, mintha egy kolibri raj szálldosna a hasamban.
 - Persze! És most rögtön engedj el!
 - Lányok! Bemutatom nektek Bencét és Bogit. Bence és Bogi! Bemutatom nektek a lányokat. - Ádám úgy nézett körbe mintha most valami nagyon okosat mondott volna. Mindenki elég furán nézett rá, de neki ez nem esett le, így végül én törtem meg a csendet.
 - Név szerint pedig, ő itt mellettem Vanessa, vagyis inkább Vani. Én pedig Nikol, de jobban szeretem a Nikit, de légyszi a Nikket hanyagoljátok,  - de tényleg az, az egyetlen olyan név amit nem viselek el, szoktak N- nek is szólítani, valamelyik elmebeteg még Niksusz-nak is szólított, még általánosban. Csak Ádám szokott Niknek hívni, ha valamikor nagyon megbántom, de ilyen szerencsére ritkán van.
 - Örülünk, hogy megismerhetjük végre Ádám húgát, sokat mesél rólad - mosolygott rám barátságosan Bogi. Bármilyen aranyos valamilyen ellenszenvet érzek ellene, lehet, hogy a fiú miatt.
 - Figyeljetek csak! Azon a plakáton az van, hogy a meccs 3 perc múlva kezdődik - mondta Vani.
 - Nem baj, mi már vettünk jegyeket - nyugtatott meg minket Bence.
 - De azért inkább menjünk  - tanácsolta Vani, és elindult. Utána rögtön Ádám ment, utána én, utánam Bence, és a sort Bogi zárta. Mikor odaértünk a kapuhoz ott állt vagy öt biztonsági őr, mi szépen felmutattuk a jegyet, és már bent is voltunk. Megkerestük a helyünket, és szépen sorban leültünk. Így Bence mellém ült! Próbáltam nem megfulladni, vagy szívrohamot kapni. Bevonultak a játékosok. Először csak a szemöldököm ráncoltam, de végül megszólaltam.
 - Asszem, rossz helyre jöttünk - suttogtam, inkább csak magamnak.
 - Nem, jó helyen vagyunk - válaszolt szintén suttogva Bence.
 - De hisz ezek kislányok! - És nem vagyok vak! A pályán olyan 7- 8 éves kislányok álltak.
 - Igen, azok. Az egyik közülük a húgunk. - HugUNK, ez először fel sem tűnt, pedig fontos lett volna.
 - Ja, bocsi - pirultam el.
 - Nincs semmi baj - és rám villantotta a világ legcsodálatosabb mosolyát.
 - Melyik csapatban van?
 - A sárga mezesek között. Épp ott fut! Látod?
 - Öööö.. nem.  - És akkor hirtelen közelebb jött megfogta a kezem, és pont arra mutatott vele amerre a húga állt. Ebben a pillanatban nem igen tudtam a hugicára koncentrálni, mert konkrétan majdnem szívrohamot kaptam. A pulzusom ezerrel lüktetett a csuklómban (remélem nem érezte meg), a szívem meg majd kiugrott, az arcom meg skarlátvörösbe váltott. Az első félidő után volt egy kis szünet.
 - Vani, el kéne mennünk mosdóba - néztem rá kicsit célozgatóan.
 - De nekem nem kell - nézett fel rám. Úgy látszik nem vette az adást.
 - Nik! Én elmegyek veled - szólt Bogi. Én mély levegőt véve megfordultam. Nem hangsúlyoztam ki a bemutatkozásnál, hogy csak ezt az egy becenevet rühellem.
 - Ó, köszi - próbáltam kedves lenni, és még egy mosolyt is magamra erőltettem. Miközben kerestük a mosdót folyamatosan csacsogott.
 - ... és akkor most anyuék átirtattak minket egy másik suliba. Kiderült, hogy mi is ugyanabba a suliba fogunk járni mint ti. Veled meg Vanival még osztálytársak is leszünk - mosolygott vidáman. Állj! Mi ez a többesszám?
 - Átírattak titeket?
 - Igen, engem meg a testvéremet
 - És neked ki a tesód?
 - Hát Bence! Te nem tudtad? Nem sokaknak szokott feltűnni, hogy ikrek vagyunk, csak a hajunk hasonlít. Na jó, meg talán a szemünk is de az enyém sötétebb mint Bencéé, meg hát az idősebb is én vagyok,...
 - Állj! Ti tesók vagytok?
 - Igen, mint az előbb mondtam
 - Akkor nem jártok?! - kiáltottam boldogan.
 - Fúj, nem vagyunk vérfertőzők! Azt hitted járunk? - nevetett fel. - És nagyon örülsz neki, hogy mégsem. Úristen! Neked tetszik a bátyám! - kiáltott fel hangosan. Én gyorsan befogtam a száját.
 - Psszt! Halkabban!
 -Oké, oké... de tetszik?
 - Khm... izé... aham
 - Nem értettem tisztán - mosolygott kissé  idegesítően.
 -Igen, tetszik, de csak picit! De kérlek ne mond el neki!
 - Dehogy mondom - mosolygott rám megnyugtatóan. Így, hogy tisztáztuk a dolgokat, rájöttem, hogy Bogi nagyon kedves lány. Végigbeszélgettük az egész szünetet, és mikor visszaértünk a többiek picit furán néztek ránk. Lehet, hogy érződött a feszkó. Mikor vége lett a meccsnek még beszéltünk pár szót, de aztán Bencééknek menniük kellett. Egyébként  Bence húgáék nyertek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése